Valós halál
Organikus károkozás — ezzé bagatellizálódott a gyilkosság Richard Morgan regényének világában. A könyvben felvázolt jövőben az emberi tudatot ugyanis egy erre alkalmas, tarkóba épített elektronikus berendezés (a tudattok) tárolja, és nem jelent gondot bármikor újraburkolni, átültetni másik—akár szintetikus—testbe. Problémát tehát csak a címadó valós halál, a tudattok megsemmisülése jelent.
Morgan sci-fi krimije alaposan körbejárja az alapötlet felvetette kérdéseket. Hogyan viszonyulnak a néhány generáció óta jelen lévő, a tudatot és a testet teljesen elválasztó technikai bravúrhoz az életösztönt milliárd év alatt internalizált emberi lények? Mit jelent a társadalom számára, ha a tehetősebbek megannyi testet és klónt tarthatnak fenn a maguk számára, és az alsóbb osztályok emberöltőinek életét nézhetik végig, gyakorlatilag tetszőleges ideig? Mennyire fontos a testek, és mennyire a személyiségek vonzódása a párkapcsolatokban?
Takeshi Kovácsnak, egy katonai speciális osztag, a Küldöttek veteránjának magánnyomozása jelenti a történetet, amolyan oldschool Philip Marlowe-stílben. Morgan az általa teremtett világról mindig csak apró részleteket mutat, sosem tol az olvasó arcába szájbarágó magyarázatokat arról, ami a XXI. és a XXVI. század között történt. Szerintem ez pozitív.
Ami viszont nem tetszett, illetve inkább csak nem felelt meg a prekoncepciómnak, az az, hogy sokkal modernebb sci-fire számítottam. A magyar kiadás borítója büszkén hirdeti, hogy a regény "Philip K. Dick-díjas", bármit is jelentsen ez, de pont Dick ugyanezt a regényt negyven évvel ezelőtt simán megírhatta volna, mondjuk azzal együtt, hogy az biztos egy kevésbé követhető könyv lenne.
A centrális kérdést jelentő test-tudat dualitást pedig bár körbejárja, de leglényegesebb pontjára mintha félne kitérni. A történetben ugyanis többször szerepel a távtárolás technikája, sőt, a bonyodalmat is ez adja: vagyis hogy egyesek tudatáról időnként biztonsági másolatot készítenek, és szükség esetén, ha a tudattok megsemmisül, innen visszaállítható egy pár órával a halált megelőző állapot. Igen ám, de mennyiben tekinthető ez örök életnek, mennyire jelenti azt a szubjektív én számára, hogy nem kell félnem a (valós) haláltól? Vajon miért érezném súlytalannak a valós öngyilkosságot csak azért, mert halálom után pár órával már újra beburkolnak egy testbe valakit, aki a regénybeli logika szerint én vagyok? Hiszen nyilvánvaló, hogy én én, aki meghúzom a ravaszt, ez a tudat, a maga folytonosságában megszűnik létezni. Akkor hogy is van ez? Az ikertestvérem nem én vagyok...