Recent blog entries for cactus

Vajon mi lehet az oka, hogy az iskolában a gyerekeket osztályokba sorolják?

Avagy másképpen, milyen lehetett az az iskola, ahol először halmazokba próbálták rendezni a lurkókat, de Rekurzív Pistike és osztálytársai Rekurzív Pistike annyi gondot okoztak, amikor a tanárok (köztük főleg az osztályfőnök, egy bizonyos Russell tanár úr) meg akarták állapítani, hogy ki hiányzik az óráról, hogy kénytelenek voltak inkább csak osztályokba rakni a gyerekeket...

Mai "azmilyenmár" rovatunkban: szombaton három körül Gabesszal a Macánál (úgy is, mint Norbi) voltunk felvinni a Huszi legénybúcsújához vásárolt kaját meg piát (na jó, főleg az utóbbit), és mondjuk neki hogy ugye akkor ötre jön ő is gokart. Nem, nem jön, mert még dolga van.

Az van ugyanis, hogy ilyen diákmunka keretében ő feliratozza az RTL Klubon siketek és nagyothallók kedvéért feliratosan adott filmeket: megkapja neten keresztül a szinkronizált filmet, és egy "valaki öccse biztos kapott érte egy csomó pénzt" jellegű tipikusan magyar, gányolt szar programba belapátolja amit hall. És szombaton háromkor még nem készült el a délután ötös filmmel.

Úgyhogy ha véletlenül siket vagy, és szombaton az első reklám után nem volt felirat a Nancy Drew, a tini detektív című lófasznál, akkor az azért volt, mert a Maca a film kezdete előtt pár órával kezdett csak neki a transzszkripciónak...

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a progmaton a Simon-féle analízis kurzusban, az az, ahogyan gyakorlatilag a semmiből, vagyis a ZF-ből és a valós számok axiómáiból építkezünk, és ha néha ki is hagyunk egy-egy bizonyítást, akkor arra külön fel van hívva a figyelmünk. Ennek az a csodálatos eredménye, hogy még így a hatodik félév közepén is bármilyen bonyolult tétel bizonyítása esetén elvileg rekonstruálható a teljes út az axiómáktól.

A SICP, mint alant kifejtem, ugyanilyen előadássorozat illetve könyv, a programozásról. Én egy-két évvel ezelőtt először az előadással találkoztam, ma már nem tudom, miért hagytam abba akkoriban a 6. előadás környékén. Most viszont elémkerült a könyv is, nekiugrottam, és kiderült, hogy a lényeg pont a második felében van.

Az első három fejezet ugyanis bármelyik, hasonló témájú könyvben előfordulna: az absztrakció különböző, egymásra épülő vagy éppen ortogonális szintjei, mint pl. (magasabbrendű) függvények, adatok és műveleteik együttes kezelése (hadd ne mondjam típus), az imperatív megközelítés a maga értékadásos-mellékhatásos fekélyeivel, Haskell-szerű lazy evaluáció. Az összes illusztráció Scheme-ben, egy Lisp dialektusban íródott, valójában az első három fejezet éppen arról szól, ahogyan a fenti absztrakciós eszközök céljainak megvizsgálásával felépül a nyelv szemantikája.

Az érdekességek a negyedik fejezetben kezdődnek. Először, egyfajta baseline-ként bemutat egy Scheme-ben írt Scheme interpretert, ennek ugye Lispben eleve komoly hagyományai vannak (összehasonlíthatatlanul olvashatóbb a mai szemnek ugyanennek a cikknek a Paul Graham által felújított változata). Ezzel már sokkal valóságosabbá válnak az eddigi programok, hiszen bár a kígyó még a saját farkába harap, de már kezünkben van az axiómáknak az a véges halmaza, amikből a konkrét Scheme programok szemantikája levezethető.

Ezekután bemutatja a Scheme pár leágazását, és persze hogy itt válik érdekeltté az intencionális programozó. A Lispben ugye régóta kultúrája van annak, hogy a problémákat a hozzájuk illesztett nyelven oldjuk meg, és utána vagy írjuk meg ennek a nyelvnek az értelmezését, vagy ágyazzuk be a nyelvet a Lispbe. Így aztán a tipikus Lisp programozó a legritkább esetben programozik Lispben, sokkal gyakrabban mindenféle ad-hoc Lisp' meg Lisp'' nyelvekben. A negyedik fejezet ilyen Scheme' nyelveket mutat be a lazy evaluációhoz és a nemdeterminisztikus futási szemantikához (ez utóbbi egyébként valószínűleg közel áll ahhoz, ahogyan a kvantumszámítógépeket fogjuk magasszinten programozni); illetve egy interpretált constraint-nyelvet.

És végül az utolsó fejezet az, ami odavág. Nem azért, mintha nem láttunk volna még a bootstrap-probléma megoldására gépi kódban írt compilert, hanem azért, ahogyan kerekké teszi a könyvet. Itt jön be ugyanis a korábban említett párhuzam az anal-kurzussal. Bebizonyítjuk, hogy létezik rendezett teljestest: a valódi, fizikai számítógépeket leíró regisztergép-modellen az utolsó bitig egyértelművé válik minden maradék kérdésre a válasz, a bemutatott, gépi kódú Scheme interpreter és fordító pedig hirtelen megfoghatóvá tesz minden, a könvyben megelőző példát. Handwaving-nek nyoma sem marad. Ahogy az utolsó előtti előadáson Abelson mondja: az utolsó, legnagyobb varázslat, hogy kiírtjuk a rendszerből a mágiát.

Az utolsó idén megnézett Titanicos film múlt vasárnap, a Szamócás süti című japán dráma volt. (Valamiért benéztem, hogy vígjáték lesz, és így próbáltam társat szerezni a filmhez, végül Milán is ebben a hiszemben jött el, de aztán egyikünk sem bánta meg.)

A film alapvetően arról szól, hogy a mai japán nők élete mennyire élhetetlen, és nem több, mint megaláztatások sorozat. Ezt négy, többé-kevésbé párhuzamos, egymásba fonódó történettel mutatja be, a négy nő a kurva, az örök kislány, a művész, és végül az átlagos nagyvállalati alkalmazott. A karakterek jól vannak kitalálva, és a színészek is hozzák a figurákat, sajnos a történet viszont kicsit unalmasra sikerült.

Bár az ítélethez az is hozzátartozik, hogy tegnap este, amikor Edinának meséltünk a filmről, végül Milán is meg én is arra jutottunk, hogy így egy hét távlatából már inkább jónak mondanánk a filmet, akár meg is néznénk újra.

Kiment a ház az ablakon,
bennemaradt a vénasszony.
Kezemben a Smith & Wesson,
hol a Pamela Anderson?

Tegnap este Anitával a hajóra mentünk koncertre. Elvileg a moldáv Zdob si Zdub volt a fő fellépő, de mi az előzenekar, a Zuboly miatt mentünk.

A Zuboly kb. azt csinálja, hogy fog egy népdalt vagy hasonlót, meg egy mindenki által ismert popszámot, és a kettőt úgy gyúrja össze egy számmá, kiegészítve MC Busa rap-betéteivel, hogy akár észre sem veszed az átmenetet mondjuk a Billy Jean és egy regölős között.

De ez eddig még csak egy gimmick lenne, ami miatt viszont a tegnapi koncertet simán berakom az eddigi top 10-embe (olyan illusztris társaságba, mint pl. a Lamb 2003-as Szigetes koncertje), az a hitelesség. Nincs nehéz dolguk, mert az arcukra van írva. A lemez sehol sincs az élő élményhez képest: a koncepciót kitaláló Ágoston Béla faarccal előadott abszurd szövegei vagy Busa mosolygó szeme miatt az ember kénytelen az amúgy már semmit sem jelentővé koptatott örömzene jelzőt használni.

Na, ki mondhatja még el magáról, hogy elvitte autózni, amolyan just cruisin' módra, a volt oktatási dékánhelyettesét?

Na?

Naugye.

Dan egy belvárosi általános iskolában történelemtanár, rendszerkritikus független értelmiségi, aki megpróbálja a kiskamasz tanítványait kritikus gondolkodásra és az emberi jogok tiszteletére tanítani. Ebben két körülmény akadályozza: egyrészt a tizenhárom év körüli diákoknak állandó csábítás az iskola helyett a bűnözést választani, a környék drogdílerei ugyanis szívesen alkalmazzák a még nem, vagy alig büntethető munkaerőt.

A másik nehézség Dan elhatalmasodó kábítószer-függősége.

"Az értelmiség előtt két út áll: az egyik a kokain; a másik járhatatlan" -- ezt járja körül a Fél Nelson, a történetet pedig az indítja el, amikor Dee, a tanítvány rátalál a tesiterem öltözőjében a cracktől rosszullett tantóbácsira. Így aztán különös barátság szövődik köztük, de szerencsére a film nem megy át nyálas egymást-megmentésbe.

A szerintem idegenül közbeékelődő, tablószerű, a polgárjogi mozgalom történelmének jelentős állomásait bemutató jelenetek ellenére a film tempója feszes marad, a főszereplő Ryan Gosling kitűnően játszik, még egy-két mulatságos jelenet is belefért, összességében mindenképp javasolni tudom a filmet.

Az idei Titanic-on elsőnek a Lesipuskás című filmet néztük meg (illetve inkább csak én, mert Anita kb végigaludta).

A filmről csak annyit, hogy olyan, mintha a Fargo egy olyan faluban játszódna, ahol minimum LSD-zik az ivóvizet. És ebből persze két film jöhetne ki, egy nagyon jó, meg egy nagyon szar. Ez nem a nagyon jó volt.

Ma vittem először olvasnivalót magammal az irodai WC-be.

JFTR: egy ilyen random számítógépalkatrész-katalógus volt.

Tegnap a Mobili Mania boltjában jártam, mert megérkeztek az Iittala evőeszközök meg egy csomó Eva Solo design-tárgy, amiket rendeltem. Rendeléskor a felét fizettem ki előlegként, és múlt héten hívtak telefonon, hogy megérkezett az áru.

A procedúra tegnap kicsit elhúzódott, egyrészt mert köhögésemre tekintettel teával kínáltak, aztán Gergelyt írtak a számlára (nem igazán vették le, hogy mire célzok, amikor azt mondtam, hogy nem szoktam magamat becézni, ha a nevemet kérdezik...), aztán jött a szokásos "és milyen orvos vagy?" téma. Közben persze átnéztük a cuccost, hogy nem sérült-e meg bármi is szállítás közben, meg hogy minden megvan-e, mindezt úgy, hogy fél szemem a kirakaton, ugyanis várakozni tilosban parkoltam.

Végül beraktam a már helyes névre kiállított számlát az egyik papírszatyorba, felnyaláboltam a csomagokat, bepakoltam a csomagtartóba, és elindultam.

Már az Andrássy úton jártam, amikor eszembe jutott, hogy valami nem stimmel... Felhívom őket telefonon: nem gondolják-e, hogy valamit elfelejtettünk? Hallom a telefonban, hogy lapoznak papírokat, gondolom a megrendelésemet keresték, hogy mi lehet, amit nem vettem át. Segítek nekik: "mondjuk én, fizetni?".

"Bazmeg!", szaladt ki az eladó száján.

Úgyhogy visszakanyarodtam, fizettem, meghallgattam az elnézéstkéréseket a bazmeg miatt, meg a köszöneteket, hogy eszembejutott.

Tanulságként meg biztos le lehet vonni egy csomó social hacking módszert.